Részletek egy önkéntes lelkész naplójából

2010. június 8. kedd, Sajólád

Reggel újabb rossz hírek. Irány Sajólád. A polgármesteri hivatalban a 72 éve polgármester, Veres János, fogad bennünket. Elmondjuk, miért jöttünk. Az iskolába irányít.

Az iskola tele van katonával. A betonon ülnek, dagonyáznak. Zsuzsa beszél a parancsnokkal. A főtörzs kedves ember, de látszik, hogy fáradt. Irány a tornaterem. Hatan máris kapnak asszisztot. Meglepődnek. Elmeséljük, hogy 2001-ben, a World Trade Center összeomlásakor ugyanilyen asszisztokkal segítették az önkéntes lelkészek az ott küzdő katonákat, hogy minél előbb visszanyerjék erejüket. Az assziszt most is beválik, mint a legtöbb esetben. A katonák jól érzik magukat. Az egyiknek még a hátfájása is elmúlt.

Nekem a főtörzs jutott. Csodálkozik, hogy mennyire felfrissült. Az iskola igazgatója zavartan jön oda hozzánk. Menjenek el, kéri. Csodálkozunk, de nem kapunk választ. Az igazgató feszeng, de nem ad magyarázatot.

Visszamegyünk a Polgármesteri hivatalba. Egy polgárvédelmi parancsnok siet oda hozzánk. Kezet fog mindenkivel. „ Jaj, de jó, hogy jöttek! – mondja – „nagyon nagy szükség van magunkra!” Már szállunk is fel az autóra. Indulunk Edelénybe, a „túlsó partra”…

Edelényben már vannak Szcientológus önkéntes lelkészek. Csatlakozunk hozzájuk. Segítünk az utolsók menekítésében. Itt már alig van ember. A még ottmaradtaknak meghallgatjuk a fájdalommal teli történeteiket. Asszisztokat adtunk nekik, amit nagyon köszönnek. Amikor végzünk, még visszamegyünk Sajóládra.

Sajóládon újból beállunk lapátolni és a zsákokat pakolni. Nagyon harmonikus az összmunka, csatasorba állunk. Szavak nélkül is értjük egymást. És akik itt vannak, ezt csinálják esőben, hőségben, hetek óta.. Hát, le a kalappal!

Sokan vannak, akik segítenek. Egyesek egy napra jönnek, de sokan már péntek óta itt vannak. Nappal fekáliás vízben mentik az embereket. Nem tudnak hol lefürödni, buszban, vagy a földön alszanak valamelyik intézmény padlóján…

Az egyik udvarban elcsigázott rendőrök ülnek. Zsuzsa beszél a vezetőjüket, próbálják ki az asszisztot. Ők húzódoznak. Egyek-másik nagy nehezen rááll a dologra. Gabi egy gerincproblémára panaszkodó rendőrnek megszünteti a fájdalmát. Ezzel beindul a dolog. Az egyik csinos Szcientológus lány, Zita körül egy egész csoport verődik össze. Jelzem, hogy én is adhatok asszisztot. A válasz egyértelmű. Inkább megvárják, amíg a Zita vagy Gabi befejezi. Mosollyal nyugtázom, hogy értem – mind fiatalember –, és megyek tovább.
A vám- és pénzügyőrökre már nem jut idő. Ezért jelezik, hogy ők ezt megtanulják. Tünde hozzá is kezd a gyors tanfolyamhoz, de közben elvezényelik őket.

A helyi asszonyok szendvicseket osztogatnak. A mentésben résztvevő Egészségház vezetője vendégül hívja kis csapatunkat. Sós és édes süteménnyel, teával, kávéval és ásványvízzel kínál bennünket. Közben Ica egy fáradt orvosnak ad asszisztot. „Ez meg kell tanulniuk az asszisztensnőknek a fizioterápián!” – búcsúzik tőlünk vidáman, miután Ica végzett az assziszttal.
.
Mi lassan szedelődzködünk. Irány Miskolc. Holnap, ki tudja, hol lesz szükség segítségre. De nekünk ott a helyünk.